Amikor az ember a porba száll
s bakanccsal tapos testén a halál,
mikor a véreres tüdö is megfakul
s csak fekszünk egy dobozban szótlanul,
Ha majd kiszárad testünkböl a nedv
s aszott bábuként meredünk ott lent,
mikor szeretnénk, de már nem lehet,
mert nem érzünk sem jeget sem meleget,
Ajkunkra is cipzárt húz a végzet
szólnánk, de már a féreg sem kérdez,
jajjszavaink sem hallja már senki,
torkunkat a föld magába ereszti.
Lelkünk hangja a seolból ordít,
jönnénk, de vissza már senki sem fordít.
Futnánk, hogy áldozzunk szeretetet,
hogy táplálhassunk megsebzett lelkeket,
Vágynánk, csak egy ölelést adhassunk,
mit belénkfojtott gög akaratunk.
Mit magunknak tartottunk dacosan,
most odaadnánk mindenünk boldogan!
Adnánk kedves szót, nemes tetteket,
duzzasztanánk kiszáradt medreket!
Rajzolnánk arcokra mosolyokat,
s nem vívnánk pusztító viadalokat.
Tennénk,adnánk,szeretnénk, de már késö...
tehetetlen testünk a porban enyészö.
Délibáb létünket elvitte a végzet,
mit nem tettünk, arról már senki sem kérdez.
Takács Jázmin