A tavasz szülte Őt. Zöld rügyfakadással
hímezte pólyáját, s mint akárki mással,
Ővele is játszott. Fényben megfürdette,
nyíló szirmok között selymes fűre tette.
Madármuzsikával elűzte sírását,
s engedte kinyílni élete virágát.
A nyár karon fogta. Sárga búzatáblán
lehúzta ruháját, és bámulta kábán
megbarnult erejét. Hitét irigyelte,
holdezüst éjszaka tartását figyelte.
A szellő sóhajával csókolta arcon,
és kérte, a pillanat örökké tartson.
Az ősz leült nála. Megfáradt lábait
langy esővel mosta, s őrizte álmait
ameddig lehetett. Sáros kabátjában
deresedő vággyal osztozott bajában.
Még egyszer hamisan fénnyel körbevette,
s hogy örökké tart majd, maga is elhitte.
A tél melléfeküdt. Fehér hópihével
tömte meg párnáját, s múlttá vált igével
hazudott neki. Vakon azt bizonygatta,
ha nem fog mozdulni, jó lesz itt, alatta.
Ajándék a szándék a fagyott rög között,
Ő hinni akart benne, s odaköltözött.
Millei Lajos