A fájdalom sápadt lepedőiből kigöngyölt
egy sortüzek fényével hódító tavasz.
Támolyogva, mint friss búza énekel a földből,
föltérdelt bennem a kalász, a magtól súlyos, naptól sugaras.
Fényből, virágporzivatarból, sugarakból
támadt áttetsző test, - indultam imbolyogva,
gomolygón, áradón, formálva széltől, naptól,
- nem volt, mi forró áhítatom összefogja.
Az elvadult, vágtató idő megfeszült nyakán
lobogtam csak, zilált, lángoló sörény.
Zivatarokból szelídült esővíz-patakocska:
szipogtam elfolyva törpe füvek éhes tövén.
Szétportyázó, elvesző erőim nomád
vágtái előtt messze vezérlőn felderengett
a jófűvű mezők, édesvízű folyók hazát
igérő földrésze: - hit övezte szerelmed.
Ezerfelé rebbent volna dalra készülő
életem, mint szétriasztott madárraj,
s az égen áthúzó ének súlyos uszálya helyett
sírásom csipogta volna bokor, ág, gally.
Lebegett felettem annyi sugárzó város.
elektromos izzású lomha rája:
Nélküled bénává ütne varázsa, s hináros
mélyvízi virágok telepednének a számra.
Mert nincs erőm egyedül, ha a szörnyeteg,
a torz, suta, szorongó szív a torkomon át
kimászik, ugat, átvonítja az éjjeleket,
hogy elcsitítsd, mint a jó kéz a kutya nyakát.
Elsápad az arc, beletompul az elme,
olykor az értő ember eszmélete kihagy:
- már csak a felelősség űz, s a félelem fegyelme:
rettegjük, nem uraljuk már a fellázadt dolgokat.
Szerelmem már a Mindenségtől hajszolt
lélek utolsó lázadása: - Téged karolva szembeszegül
mindennel, ami volt - Isten, égbolt, küzdelem, hit, harc volt...
Minden csak volt - s már csak te vagy, Te maradsz egyedül.
Váci Mihály