Hajléktalan a karácsonyi misén

 

 

 

 

 

 

 

Ide csak melegedni jöttem.
Kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.

Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt...
Itt ének száll feléd, s imádság,
velük szárnyalni nem merek.

Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott...
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.

Amíg volt munkám, volt lakásom,
volt asszonyom, de elhagyott...
Az én fiam, ki tudja, hol van?
Talán még él, talán halott.

Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget...
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet!

Kamarás  Klára

Érzelmek margójára

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lassan elmúlik, mint az élet.
Nagy szerelem volt, lángoló.
Átívelte a messziséget
szavak nélkül is. Hinni jó.

Barátság. Már rég csak barátság.
Ahhoz nem kell dús képzelet,
néhanap írj egy levelet,
melléklete virágzó zöld ág...
de ha nem jön már üzenet,
nem tép fel semmilyen sebet.

Már nincs parázs, tavaszi fényben
zöldell a táj és hűs szelek
suttogják, jobb így, nem fog fájni
emlékem, ha majd elmegyek.

Kamarás Klára
 

Ősz ül az erdő felett

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bíborszín hajnalra ébrednek a dombok,
ősz ül az erdő felett, vetkeznek a fák,
hulló levelek után sírnak a lombok,
szürke ködfelhők mögül tekintget a táj.

Talp alatt avar zizzen, zörgeti a szél,
elmúlás köröz a mezőn és fák felett,
mellette kacagva integet már a tél,
erdő felett gyűlnek sötétlő fellegek.

Varjak érkeznek körözve a táj fölé,
vadcsapáson őzgida riadtan halad,
kisnyúl pihen a rőt bokor csupasz ölén,
sündisznó a fű között sietve szalad.

Zord őszi szélben fának lombja, ha lebben,
ágon ülő madár ijedten felrepül,
mókus lesi félve, „hosszú, méla lesben”,
távolban egy vadkan fejvesztve menekül.

Nyár illatát dajkálja a dombok alja,
de az őszi szél tombolva vihart kavar,
a szíve sajdul annak, ki hangját hallja,
sírva suttog a földön hasaló avar.

Hosszú álmára készülődik az erdő,
kopogtat a tél – már a holnap az övé,
búcsút int odafent a sok fehér felhő,
szürke ködtakarót von az erdő fölé.

Lakatos Zsuzsa (Lakatos Jánosné)

 

 

 

 

Halottak napja

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,-
az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.
.
Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,
.
nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György
(Budapest, 1993.)

 

Anyám

 

 

 

 

 

 

 

 

Lelkemből sír a könny,szavad lett a csend
Előttem a rideg , márvány kőkereszt
Minden dermedt, megfagyott
Téged betakar a sír, én elakadtam félúton
Fakult lett a lelkem, hajam már dérrel festett
Az őszi szél hozza a régi emlékeket 
Pislákoló gyertya fényében ringatsz, s ragyog szép  szemed..

Kelemen Sarolta
 

 

 

 

Légy jó, mindhalálig!

 

 

 

 

 

 

 

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik.
Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.
De ahogy az évek gyorsan tova szállnak,
Úgy gyűlnek szívedben a gondok és az árnyak.
Rövid ez az élet, mégis sok a könnye,
Mikor Te sírsz, mások könnyét törlöd le!

Mert ahogy Te szeretsz, úgy szeretnek mások.
Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod.
És ha minden álmod valóssággá válik,
Akkor se feledd: Légy jó mindhalálig!

Móricz Zsigmond

PIROSLIK MÁR A FÁKON A LEVÉL...

 

 

 

 

 

 

 

 
 
Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
 
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
 
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.

 Petőfi Sándor

Dömsöd, 1845. szeptember