Csillogó selyem-fátyol borítja tóvizét,
ráleheli csókját a Hold, szétszórja fényét.
Tavirózsákon tátongva ül a valóság
várja a holnapot, szemében a boldogság.
Lenge levegő libben táncolva az éjben,
villámgyorsan alábukik majd tóvizébe,
mintha akkordokat fogna le a zongorán
csobban erőből mélybe, dúl, kitör a hangján.
Szitakötő szeppenve riad fel álmából,
valószínűtlenül vélt virág-szirom ágyból,
mert, hogy már oda van tavirózsa szépsége
s az ő szárnya is hideg vízben elenyészve.
Nem ébred már a napfény, mint tisztaság, oda
a fehér tavirózsa, nem bont szirmot soha.
Csak reggeli hajnal csendje kel fel tóvizén,
szitakötő szárnyán amint elmúlt a remény.
Timár Judith